Mi? Mennyi? Miért? avagy az árképzésről őszintén

Ismét egy kényes témát járunk körbe. Egy visszatérő téma – főleg MOST –, hogy ki mennyiért dolgozik. A fitness szakma az, amiben mozgok immár 10. éve; értelemszerűen ezt, és ennek a szokásjogait látom.

Árképzés mint szokásjog

Ahogy én látom, kialakult egy olyan álláspont a fizikális térben és a digitális térben, hogy meg kell nézni a többieket, és ahhoz kell igazítani az árakat. Vagyis, ha mindenki X-ért adja a portékáját, akkor a minőség vagy hozzáadott érték figyelmen kívül hagyásával maximum X-ért lehet adni azt, vagy még inkább kevesebbért. Így az „árérzékeny” ügyfél felénk fog mozdulni. De csak Ő. Egy korábbi bejegyzésemben már írtam arról, hogy nem hiszek abban, amit mindenki csinál, mert akkor ugyanazt vagy még szerényebb eredményt várhatok csak el. Illetve, ha mindenki ugyanúgy gondolkodik, akkor miért is várunk más eredményt?!?

Szokásjogon túl

Árképzésben már 2014-ben stúdiófüggetlenné válva azt gondoltam, hogy ebből a véget nem érő „megfigyelésből” ki kell szállni, és a valós költségeket kell figyelembe venni, valamint az ár-érték arányt. Mert kevés kivételtől eltekintve a stúdiók sajnos egymás árai alá mennek (még mindig), így folyamatos anyagi zavarokkal küzdenek. Ezért magam inkább efölé pozícionáltam már akkor, mint csoportos óraadó. Más merítés, más közeg. Van, aki csak akkor bízik meg bármiben, ha egy kicsit (akár sokkal) drágább. Számára imponáló, ha van kurázsi az árképzőben és még működik is, amit képvisel, legyen az áru vagy szolgáltatás. Persze örök klasszikusom, hogy egy lufit egyszer lehet felfújni és kidurrantani. Vagyis, ha rossz az adott termék vagy szolgáltatás, akkor úgy is híre megy hamar, és arra nem lehet építkezni. De ha valami drágább, ámde jobb és/vagy másabb is, annak legalább ilyen gyorsan híre megy. Persze utána egyre-másra jelennek meg újabb és újabb árnyalatai a megelőlegezett bizalomnak, de erről majd egy önálló bejegyzésben fogok szólni, amikor a vendégarchetípusokat vesszük át.

Amikor már csak maximum 4 fős órákat tartottam, összemérhetetlenné vált mindaz, amit képviseltem egy zajos, nagycsoportos órához képest. Akkor már csak a költségek és/vagy az óra időpontja, és a keresettségem, kapacitásom súlyozta az áraimat.

Online árak árnyékában?

A digitális világban is megvannak ezek a néma törvények. Van most is olyan, „aranymetszés” módjára grálként tisztelt szám, amit sokan el nem hagynának. Ez szerintem egy biztonsági játék, ami igen veszélyes mégis. Alapvetően összemérhetetlen Kati munkája Zoliéval és fordítva, így fura, hogy itt is megvan az „akkor én sem merek többet kérni” érzése, és a valós költségek, tudás árán nevezése helyett a vendég fejével való gondolkodás.   A fizikális térben és a digitálisban is a „küszködés” szemmel látható. Van egy pár kolléga, akinek a munkásságát követem, mert informatív, hogy ők mit csinálnak és hogyan. Ha abból lehet tanulni, akkor megteszem, akár azért is, hogy elkerüljem a szerintem nem vállalható vagy visszatetsző gesztusaikat vagy éppen norbisan újraértelmezzem azokat.

„Amennyit gondolsz”

Van, aki itt is fix árakon dolgozik, de megjelent (nem csak a fitnesz vonalán) az „amennyit gondolsz” elv. Vagyis akár egy csekély anyagi ösztönző hatására is hozzáférsz a kérdéses termékhez vagy szolgáltatáshoz. Ami kedves gesztus, és bár így működne a valóvilág. Lemész és mondod Marikának, az eladónak a sarki kisboltba: „kérek egy kenyeret, most ennyit tudok rászánni, de ugye jók vagyunk így?!”. De a villamossági művek számlája kapcsán is meglepő lenne ez a fajta geg a sárga csekket a postán szorongatva. De viccet félre téve. Ezzel nem tudok azonosulni, még ha oldalak tömege jött is létre a modernkori koldulást erkölcsileg vállalhatónak maszkírozva.

Beindult a cserekereskedelem

Amikor jött a nagybaj, egy vendégem próbált velem alkudozni, hogy Ő adja a szolgáltatását és én is adjam cserébe a videótáram. Nem is értettem, hogy mi ez. Mire azt kaptam meg: „beindult a cserekereskedelem”. Kérdeztem vissza azonnal: „hol?!?” A nagy bizonytalanság elején állítólag Debrecen nem egy vállalkozója nyitott efelé. Nem akartam elhinni…

Amennyit kérsz, annyit érsz

Mindennek és mindenkinek van értéke és ára. Ha ebben következetes vagyok, akkor értékálló vagyok, és még inkább értéknövelő tudok lenni. A tudás, a tapasztalat, az ötletesség, a szorgalom, az ellentmondást-nemtűrés nem alku, vagy megegyezés tárgya. Az amennyit kérsz, annyit érsz elvet mindig is vallottam.

A korábbi posztomban hivatkoztam már a stúdióm falán a parafatáblára (aranyköpések 1. rész). Nos ezen a parafatáblán volt egy kedvenc idézetem. Szeretek szó szerint idézni, főleg, ha ilyen komoly súlya és üzenete van annak. Bármikor amikor nekem lett szegezve, hogy „jó drága vagy” és ennek mindenféle változata, oda léptem a táblához és felolvastam Josephine Esther Mentzer vagy ismertebb nevén Estée Lauder klasszikusát:

„Mert a kreativitást fizetjük meg. A szakértelmet. Azt, hogy valami megfelel az elvárásainknak.”

Innen folytatjuk.