Aranyköpések – 1. rész

Csókolom, Sziasztok és az Uraknak egy pacsi.

Akik jártak anno nálam, bármelyik fizikális stúdiómban, biztosan emlékeznek a parafatáblára a falon. Azon egy iratcsipesszel volt összefogva egy cetlikupac. Elárulom nektek, hogy oda gyűjtöttem az órákon elhangzó poénokat, vagy rögzítettem az éppen megtörtént „helyzetkomikumokat”.

Az önéletrajzi könyvembe szántam ezeket első körben. De most, hogy írásban tudok inkább hozzátok szólni, bekerülnek a bejegyzések közé, s remélhetőleg innen vándorolnak majd be a könyvbe. Ezúton is csókoltatom a jövőbeli szerkesztőmet. ????

No. 1. „Mit érzel?”

Egy visszatérő kérdés majdnem minden órán jelen van: „Mit érzel? Vannak-e érzeteid?” Ezek javarészt cinizmussal átitatott kérdések, és funkciójuk, hogy a humor segítségével próbáljam enyhíteni a nehéz feladat élét. A sztenderd kérdésre az idők folyamán sok megoldás érkezett. Jöjjenek a kedvenceim, amelyeket még éppen „megtűr a nyomdafesték”:

• Haragot, b@zd meg, haragot.
• Azt sem tudom, hol vagyok.
• Elpusztulok.
• Megváltást.
• Azt érzem, hogy a gerincemmel kegyetlenkedsz.
• Szétszakad a seggem keresztbe.
• Na vajon? – majd a hasához kapott a vendég.
• Ide sz@rok – suttogta halkan.
• Hát ez elég komoly dolog.

No. 2. Nem tematikus helyzetek:

• A mondataim nem egyszer újra értelmeződnek. Az egyik klasszikus példa erre két mondatom összemosása: „Ezt az érzést kerestük.” + „Nyíró érzést ne érezz.” Ebből gyúrt magának egy újat egy vendégem, amikor azt látta, hogy a tornatársa felnyög egy feladatban: „Ezt a nyíró érzést kerestük!”
• Talajmunka!!! közben a vendég fájdalmasan mormolja: „állandóan elesek…”
• Egyik költözésem után a vendég nyersen summázta: „A másik stúdió ehhez képest egy koszfészek volt.”
• Többféle zenei stílus kapott helyett már a stúdió háttérzenéjeként. Egy nyugdíjas kedves vendégem így összegezte egy líraibb szám hangulatát: „A sírba énekli magát ez a kislány.”
• A vendég empátiája a másik felé is meg tud jelenni. Egy igen nagyhangú vendégem így bátorította a másikat: „Mondd neki, hogy hagyja abba.”
• A vendég sokszor csak a tornaszőnyegen szembesül a mozgásának a korlátoltságával: „A villamoson még nem gondoltam, hogy ilyen sz@r állapotban vagyok.”
• A gyaloglást a kismama vendégeimnek is különösen javaslom. Az egyikük az erdei sétákat részesítette előnyben. De egyszer aggodalmának így adott hangot: „Előjön egy vaddisznó és ki tudja milyen állapotban van.”
• Nem egy nagy volumenű mozdulatnál gond tud lenni, hogy minden elfér-e. Egyik nyugdíjasom a másiknak: „Csak ki ne verjem a fogad.”
• Cinikusan, nagy komolysággal szoktam mondani, miután már nem egy hasizmot trenírozó gyakorlat előkerült, hogy „még igazából nem is hasaztunk.” Erre a vendég: „Hát, ne mondd már!!!”
• Férfi vendégem kissé fáradtan mocorog, mire én emlékeztetem, hogy ez egy vidám óra. Amire ő azt mondja: „El is felejtettem.”
• Az óra végét mindenki máshogy várja: „Most már csak vége lesz.”
• Nem szeretem, ha éhgyomorra tornázik a vendég, de azt sem, ha teli hassal. Egy régi ügyfelem legendásan szeret sokféle dolgot összeenni. Egy hosszú adott napi lajstromot így zár: „Ma még jóformán nem ettem semmit.”

Mire idáig jutottam, nagyon elkezdtetek hiányozni.

Sajnos nem egy fecnit már nem tudtam kiolvasni, vagy már nem is emlékeztem pontosan a helyzetkomikumra.  De ezt a kupac kis papírt őrzöm, ahogy azt a kis levelet, amit akkor kaptam, amikor a stúdióm beléptető kártyáit visszakértem: „Remélem, még visszakapom…”

A bejegyzés címe sejteti, hogy lesz még 2. rész is. Remélem tetszett az első rész, és várjátok a másodikat. Rövidesen olvashatjátok azt is.

Innen folytatjuk.