Örülök, hogy nem nyitottam újra – átdolgozott változat

Csókolom, Sziasztok és az Uraknak egy pacsi.

Amikor a politika újraírat egy posztot

Annyira furcsa az élet. Szombaton írtam két blogbejegyzést is. Az első, a DÖCS-ös kiment, a másik, vagyis „ez” szerdára volt szánva. Aztán jött a hétfői 17 pont a képviseletünkre, és így szolgálatunkra felkentektől. Gondoltam várok egy pár napot és mindezek fényében írom át a korábbiakat.

Önigazolódva

6 hónapig megannyi üzenetet kaptam, hogy miért nem nyitok ki… Pont ezért. Mert a világban minták vannak – még ha tagadjuk is.  Ez a „tudtuk, de nem sejtettük” állapota. Májusban éreztem, hogy döntenem kell, és utólag azt mondom, hogy jól döntöttem. Míg mások a fizikális tér visszaépítésébe fektették be az energiát, azt addig én az arculatváltásba, és egy korona-álló vállalkozás felépítésébe, fejlesztésére fordítottam.

De talán, ami a legfontosabb: megkíméltem magam attól a fájdalomtól, amit az jelentett volna, hogy megint bezárjak, akár a „felülről” jövő utasítás miatt, akár vendég hiányában, akár… Önigazolódást látok, de mégis felemás érzéseket vált ki ez belőlem.

Visszafogott lélegzet az üzenőfalakon

Ami leginkább meglep, az a teremtulajdonosok reakciói. Márciusban volt a posztokban, a reakciókban valami nyüzsgés, valami bizakodás, valami dinamika. Most csak döbbent csend és tehetetlenség, utolsó pillanatig kivárás van. „Hátha ez nem is velünk történik”-érzés, pedig országosan vannak stúdióüzemeltető kollegáim, és jó pár követésre érdemes stúdiót szürke eminenciásként figyelek is. Egy hasonlattal lehet jobban meg tudom világítani ezt. Olyan ez kicsit, mint amikor egy ismerős váratlanul meghal, és nem ráz meg, de mégis ott van a levegőben, hogy élhetett volna még.

72 óra után 2.0-s válozat

Nézzük az eredeti posztot, hogy formálódott 72 óra fényében. 😉

Egy jó ideje nem írtam mindazokról a dolgokról, amik bennem munkálkodnak. Azonban olyan események formálják a napjainkat, amelyek következtében mindenképp hangot kell adjak róluk.

Érzelmi mélypontokról

A márciusi bezárásról nem egyszer írtam (Zavaros vízben született gyermekem féléves, 5 hónap digitális jelenlét után), ezt a sort folytatom most. Lehet erős a bejegyzés címe, de valóban így érzek végre, a miértet mindjárt megértitek. Márciusban, a bezárásom napján egyik sírógörcsöt követte a másik, hogy 10 év kemény munkáját el kell engedjem, amikor a bizonytalanságba menetelt némán mindenki… Két napra rá, a felocsúdás után, jött a digitális újrakezdés, majd a májusi döntést megelőző 3 nap intenzív mérlegelése. A „mi lesz ha” és a kisebb rossz választása. S míg szinte mindenki a májusi szabadjelzésre gyorsan visszanyitott, én bezártam és felmondtam a stúdióm bérleti szerződését. Az összepakolásban volt valami megkönnyebbülés, valami „ezen is túl vagyunk” érzés, ahogy 5 nap alatt felszámoltam egy fontos életszakaszt. De rá pár hétre sajnos jött az érzelmi pokol is. Ez az érzés kb. 5 hónapig tartott, amiben vegyesen volt hibáztatás, önostorozás, önmegkérdőjelezés, önsajnáltatás és persze folyamatos logikai levezetés, önérvelés. Évek munkáját, eredményeit, megszokását, biztonságát, örömeit nem könnyű elengedni, bárhogy ellensúlyozza is az ember ezeket a másik oldalon. Azonban, amikor már az ember a környezetétől következetesen azt kapja meg, hogy „engedje el” ezt a dühös keserűséget, akkor valahogy csak feloldódik minden szép lassan.

A keserű feloldódás

A záró akkord ebben a feloldozó folyamatban az volt, amikor azt láttam nem egy Facebook-csoportban, hogy a teremtulajdonos kollegák újra élik a március eleji félelmeiket, aggodalmaikat (bezárások előtti egy hét). Elindul a kaszinózás, hogy „ezt már csak nem csinálják meg”, „ezután mi jövünk” – akkor magam is meglepődtem, hogy hangosan is kimondtam, tiszta szívből örülök, hogy nem nyitottam újra, és a THM-n kívül nem köt semmi a fizikális térhez, mint vállalkozót.

Bár hozzáteszem, hogy továbbra is hiányzik a stúdió! S ez most nem csupán egy mondat, sokkal több van benne!!!

Mindenesetre van valami önigazolódás bennem, és önvisszacsatolás, hogy jól döntöttem májusban, és nem bohóckodtam néhány hónapig, hiszen ott volt a következő hullám lebegetve mindig is. Látható volt az intézkedések hatása, dinamikája, jellege, lekövetési ideje. Valamint a fő kérdés: vajon meddig, és milyen feltételekkel lehetek nyitva?

Könnyebb a fizikális vállalkozás?!?

Megjegyzem, hogy szerintem sokkal nehezebb online vállalkozni, mint fizikálisan. Utóbbiban ott van maga a hús-vér ember, és az ajánlás rendszere, amiben az értékálló szolgáltatás önmagát generálja, és jól lehet haladni (hozzáteszem, hogy az elmúlt 4 évben a fizikális térben egy fillért nem költöttem reklámra). A digitális új világ persze vonzó mannák képét vetíti elő, ámde kegyetlen és dinamikájában gyorsan változó gazdasági környezet. Amiben a történet majd minden komponense fizikai megfelelőjének változó mértékben, de torzult árnyéka, s így a hatás-ellenhatás is másként csapódik le. De a nyelvezet, a mozgatók megismerhetőek, és lassan, de biztosan még formálhatóak is, ahogy arról a legutóbbi bejegyzésemben a DÖCSömről őszintén című bejegyzésben értekeztem már.

Az önmegújulásról

Továbbra is maximálisan hiszem, hogy ugyanúgy nem mehetünk tovább. Az önmetamorfózis kiemelt feladat. Főleg akkor, amikor kénytelenül keveredik valós és valótlan. Szerintem minden eddiginél fontosabb egy pillanatra megállni, és hátrébb lépve egy kicsit, magasabb látószögből, térben és időben nagyobb perspektívából vizsgálni az eseményeket – és valóban a szívünkre hallgatva: ÖNMAGUNKAT választani.

Innen folytatjuk.